– Az egy jó könyv – szólalt meg mögöttem egy kellemesen mély hang.
Beleremegett az egész belsőm.
Kicsit suttogós volt, hiszen egy könyvesbolt kellős közepén álltunk, és nyilván nem akart kiabálni, de a hangjának tónusa miatt nem igazán tudott halkan beszélni. Kezemben tartottam a kedvenc íróm legújabb könyvét, és épp a leírását olvastam. Már régen elengedtem, hogy azon szégyenkezzek, hogy erotikus könyveket olvasok. Számtalan vevő sétált mögöttem, de nem akartam foglalkozni vele.
Felpillantottam a vállam fölött a férfira.
Magas volt, néhány centivel magasabb, mint én. A százhetven centimhez képes öt-hat centivel lehetett magasabb nálam. Szóval nem hórihorgas, hála az égnek. A válla széles volt, egyik kezét lazán a farmerja zsebébe csúsztatta, bal kezén fényes óra díszelgett. Nem olyan okosóra, ami manapság annyira elterjedt és divatos, hanem igazi, fémszíjas, díszes óra. Persze ezt még azelőtt megfigyeltem, hogy felnéztem volna rá.
A szeme csodálatosan szép barna volt. Megkérdezhetnék, hogy egy barna szemben mi a szép, de nekem igenis ez tetszett. Legtöbbször ezt a kékre, vagy a szürkére szokták mondani. Nos, nekem a barna jött be. Szelíd gesztenyebarna. Mosolygós, kedves. Szeme körül már néhány szarkaláb látszott, borostája élesen elütött világos bőrétől. Nem volt sápadt, épp annyira volt barna, amennyire kellemes a szemnek. Haja szépen beállítva keretezte arcát. Még nem kopaszodott. Vagy, hajbeültetés? Hát, a mai világban ezt ugye nem lehet tudni.
– Talán olvastad? – kérdeztem mosolyogva, de nem hittem benne.
Ez az író nőknek írt könyveket. Forró, szerelmes, erotikus könyveket. Számtalan könyvét olvastam már, és kétség sem férhetett hozzá, hogy nem pasiknak íródott. Férfi, nő, szerelem, szenvedély, kis bonyodalom és happy end. Erről szólt az összes könyve.
– Én nem, de sok jót hallottam róla – válaszolta somolyogva.
Ez a jó szó rá. A szeme vidáman csillogott, miközben mélyen a szemembe nézett. Kicsit közelebb állt hozzám, mint amennyire máskor elnéztem volna, de sebaj. Bejött a pasi.
– A feleségedtől? – kérdeztem.
– Nincs feleségem – tisztázta gyorsan.
Lepillantottam a kezére, nem láttam rajta karikagyűrűt, de ez ugye semmit sem jelentett. A mai világban…
Felhúzta az egyik szemöldökét, amikor észrevette a pillantásom.
– Akkor? – kíváncsiskodtam tovább. Nem válaszolt. A kezében egy másik könyvet tartott. Történetesen azt a szerzőt is szerettem, és még azt a könyvet sem olvastam. Ugyanaz volt a kiadója mindkét regénynek.
– Ha az tetszik, ez is be fog jönni – válaszolta inkább.
– Nagyon rejtélyes – mosolyogtam, de azért kivettem a kezéből a könyvet, mikor felém nyújtotta, megint mélyen a szemembe nézve. A szívem nagyot dobbant. Eredetileg csak nézelődni mentem be a könyvesboltba, nem gondoltam, hogy beszélgetésbe elegyedek bárkivel is. Főleg egy ilyen helyes pasival. – Talán mindig ezt csinálod? Védtelen asszonyokat halmozol el olvasnivalóval? – kérdeztem pajkosan.
– Ez az életem – válaszolta az ismeretlen. – Tomi vagyok. – mutatkozott be.
– Anna – válaszoltam.
Tomi felvonta a szemöldökét. Hát igen, már többször láttam ezt az elképedést arcokon, mikor bemutatkoztam. Nem is értem, mi járt a szüleim fejében, mikor ezt a nevet kaptam. Egyáltalán nem voltam Annás. Nekem egy Anna légies, szőke, alacsony, törékeny, csöndes, olyan igazi hercegnőként élt a fejemben.
Ehhez képest én a százhetven centi magasságommal, a nyúlánk alakommal, a majdnem fekete hajammal, a zöld szememmel és a szeplőimmel egyáltalán nem voltam Annás. Inkább, mint Harisnyás Pippi. Csak a vörös haj hiányzott hozzá.
– Megveszed mind a kettőt? – kérdezte.
– Igazából nem akartam vásárolni – mondtam.
– Pedig ezt nem hagyhatod ki. – Kivette a kezemből mindkét könyvet, és a pénztárhoz lépett. – Ezek lesznek – szólt az eladónak, miután köszönt. Kicsit bosszantott a számomra túlságosan határozott fellépése.
– Én is ki tudom fizetni a könyvemet – zsörtölődtem.
– Tudom, de így jobbnak láttam – mondta. Közben már nyúlt is a bankkártyájáért. Az eladó lehúzta, és néhány pillanattal később már a kezemben is volt a két könyv egy helyes kis papírtáskában, amire a könyvesbolt logóját nyomtatták.
Elállt a szavam, pedig ez nem gyakran esik meg velem. Mielőtt még megszólalhattam volna, már el is
tűnt, én meg csak álltam, kezemben a tasakkal. Néztem az üvegablakon keresztül, ahogy laza léptekkel elsétál az üzlettől.
Kicsivel később beléptem a bejárati ajtón, az autóm kulcsát beledobtam a kosárba a cipős szekrényen, és kiléptem a cipőmből. Végre itt volt a tavasz, ezért kabátot nem vettem fel, a táskámat csak leraktam a szekrényre. Kezemben még mindig ott volt a táska, benne a két könyvvel.
Miközben besétáltam a nappaliba, kivettem és csak néztem őket, de még mindig nem tudtam elhinni, ami történt. Gyakorlatilag egy vadidegentől kaptam.
Tomi – Így mutatkozott be. Semmi többet nem tudok róla. Magas, barna hajú, barna szemű, kellemes
hangú, kellőképpen határozott, talán kicsit túlságosan is. Ezen kívül valahonnan ismeri a romantikus regényírók két meghatározó alakját.
Bambán bámultam a könyveket, és ahogy le akartam tenni a dohányzó asztalra, az egyikből kicsúszott egy cetli. A könyvek nyugtája volt, hozzátűzve a kártyás bizonylat. Sajnos ezzel sem jutottam közelebb ahhoz, hogy ki lehetett a rejtélyes idegen.
– Megjöttem! – kiabáltam fel a gyerekeimnek az emeletre.
Aztán vagy meghallották, vagy nem. Már elengedtem, hogy mindig reakciót várjak tőlük. Két kamasszal változatos az élet. Hol nagyon mozgalmas, hol meg azt sem veszik észre, hogy egyáltalán létezem. Meghallottam, két eléggé halk okét és sziát az emeletről.
Legalább még élnek – gondoltam magamban. Megtanultam, hogy úgyis megtalálnak, ha társaságra vágynak, ami persze elég sokszor előfordult, ahhoz képest, hogy kamaszok voltak. Csak meg kellett nekik hagyni a saját ki világukat, és önként jöttek hozzám. Leginkább a nekik megfelelő időben, amiben egyedül reménykedhettem, hogy ez nem este tizenegykor következik be. Persze a legtöbb esetben ilyenkor találtak meg. Sajnos, vagy lehet, hogy nem sajnos. Nem is tudtam hirtelen eldönteni.