A kocsiban ülünk, és várjuk, hátha megjelenik végre Elias. A sztori meg van, már csak egy saját kép kell, amivel el is adhatjuk. Nagyon elégedett vagyok az eredménnyel, elég könnyen adta magát. Talán túlságosan is, amihez eddig még sosem volt szerencsém. Lehet, hogy ez a nap lesz a szerencsenapom, ki tudja.
– Mázli, hogy ez a pasas ilyen rendes volt. Egy igazi aranyember a magunkfajtának. – Conor magabiztosan csapja össze a két kezét, miközben le sem vesszük a szemünket a bejáratról. Az eső már csak halkan csepereg, tompa visszhangot verve az autó tetején.
– Ja, mit gondolsz, Alan elégedett lesz?
– Ha ettől nem dobja el a maradék agyát is, akkor semmitől. Kiürítették az egész kibaszott épületet Rowe érkezése miatt. Ez holnap már a címlapokon fog virítani.
Az ablaküvegen lassan csorognak végig az esőcseppek, mintha maga az időjárás akarná elmosni a látványt. A motor leállítva, a kocsi hűvösödik, és minden egyes leheletünkkel egyre jobban párásodik az üveg. Belül fülledt, kívül nedves és hideg – szinte szétfeszít a kettő közötti különbség.
A fényképező a kezemben pihen. Azt számolgatom magamban, mennyit érhet egyetlen fotó, mennyit érhet az, ha tényleg elkapjuk Rowe arcát, amint belép a hotelbe. Nem a pénzre gondolok – arra sosem gondolok elsőnek –, hanem arra, hogy végre legyen egy sztorim, ami megmutatja: képes vagyok rá. Hogy nem csak Conor árnyékaként járok ide-oda.
– Szerinted mennyi ideig várat még minket? – kérdezem.
Megvonja a vállát, a szeme a bejáratra tapad.
– Ezek mindig játszák a nagy embereket. Tíz perc múlva, húsz perc múlva… nekik mindegy. Mi meg itt rohadunk.
Kopogás az autón. Csak az eső dobolása erősödik fel hirtelen, mégis összerezzenek. Olyan érzés, mintha bármelyik pillanatban valaki az ablakhoz hajolhatna, és bekukkanthatna hozzánk. A szívem gyorsabban ver, pedig semmi sem történt.
Conor halkan felnevet.
– Túl feszült vagy.
– Nem is tudom, egyszerűen csak van egy rossz megérzésem. De az is lehet, hogy nem vagyok hozzászokva, a sikerhez. Egy ideje eléggé elkerül – vallom be őszintén, mire leveszi tekintetét a bejáratról, és kérdőn figyelni kezd.
– Tudod, Mira… én pedig úgy érzem, most fordul a szerencsénk. Egyébként – kezdi, miközben zavartan megvakarja a feje tetejét –, még nem is meséltem neked, hogy a neten megismerkedtem egy csajjal.
– Csak nem vele lesz randid ma este? – érdeklődöm, bár a választ már amúgy is tudom.
– Honnan a francból tudtad, hogy találkozom ma vele?
Egyértelműen kizökkentettem őt. Keserűen felnevetek, és a gépemet kezdem el piszkálni.
– Kiöltöztél.
– Ó, igaz – nevet fel jóízűen.
– Na és milyen? Találkoztatok már?
– Ami azt illeti, már egyszer igen.
– És? – oldalra pillantok rá, közben a szívem furcsa módon megkönnyebbül, mert végre nem csak Rowe körül forog minden gondolat. – Milyen volt?
Elmosolyodik, és látom rajta, hogy nem akarja elkapkodni a választ.
– Őszintén? Egészen más, mint az eddigi lányok. Simán leültünk egy kávézóban, és két órán keresztül csak dumáltunk, mintha ezer éve ismernénk egymást.
– Ez most komolyan hangzik – jegyzem meg.
– Az is – bólint. – Nem akarom elkiabálni, de valahogy… normálisnak érzem magam mellette. Ez ritka.
Kicsit elgondolkodom, majd megkérdezem:
– És ő mit érez irántad, szerinted?
– Azt hiszem, tetszem neki – von vállat, de a szeme csillog. – Bár a netes ismerkedésekben sose lehet tudni, mennyire valós az egész. Tudod… az ember könnyen mutatja a legjobb arcát, amíg képernyő mögött van.
– Legalább nem kell titkolóznod előtte, hogy újságíró vagy – mosolygok rá féloldalasan. – Őszinteségből csak jó sülhet ki, nem?
– Ja. Csak az őszinteség néha elég para – feleli halkan, majd újra a bejáratra néz, mintha ezzel akarna kibújni a téma alól.
– Ennyi? – noszogatom, miközben óvatosan oldalba bököm az ujjammal.
– Ha minden jól megy ma este, szeretném, ha egyszer megismernéd – mondja hirtelen, miközben újra az esőcseppeket követi a szélvédőn. – Fontos lenne nekem, hogy találkozzatok.
Elmosolyodom, de közben összeszorul a mellkasom.
– Szerintem megérdemelnél végre valami normális kapcsolatot. Túl régóta játszod a magányos farkast.
Ahogy kimondom, bevillan előttem Emma arca. Az előző barátnője, aki évekkel ezelőtt még tényleg szerette őt, de képtelen volt elviselni Conor kiszámíthatatlan életét. A sok éjszakázást, az állandó késéseket, a megszállott hajszát egy-egy sztori után. Emma türelmes volt, ameddig lehetett, de végül összepakolta a cuccait, és egyetlen szó nélkül eltűnt. Emlékszem Conor arcára akkor – mintha valami benne is összetört volna, de sosem panaszkodott. Csak csendben tovább dolgozott, mintha az újságírás lett volna az egyetlen vigasza.
– Te tényleg így gondolod? – kérdezi, mintha nem lenne biztos benne, hogy komolyan beszélek.
– Persze.
– Akkor talán neked is kijárna már valaki – jegyzi meg, majd oldalra pillant. – Nem gondolod?
Felnevetek.
– Nekem? Lehetetlen. – A szavaim olyan könnyen hagyják el a számat, mintha már régóta ismételgetném őket. – Nekem most nincs szükségem senkire. Nincs, aki elviselné ezt az életemet, és én sem akarom, hogy legyen.
Egy pillanatra csend telepszik ránk. Csak a város tompa zaja szűrődik be az üvegen keresztül. Rám néz, de nem erőlteti tovább a témát. Tudja, hogy nem vagyok kész. Mert az igazság az, hogy nem vagyok kész megosztani valakivel az életemet. Úgyis csak egy kis ideig tartana, mígnem egyszer majd ott kötünk ki, ahol a szüleim annak idején. Én pedig azt nem akarom.
Egy fekete SUV kanyarodik be az utca végéről, fényszórói végigszántják a nedves aszfaltot. A gumik halkan, de könyörtelenül surrognak a vízrétegen.
– Megjött – suttogom, bár tudom, hogy ő is látja.
A kocsi megáll a hotel bejárata előtt, a motor még percekig morajlik, mint egy vadállat. Az autó ablakai lesötétítve, esélyünk sincs bármit is látni.
Az első ajtó kinyílik. Egy testőr száll ki, öltönye feszes, tekintete éber. Végigpásztázza a környéket, és egy pillanatra azt hiszem, minket figyel. Amikor oldalra pillantok, akkor veszem csak észre, hogy két részeg fószer sétál el az autónk mellett. Összerezzenek, mintha lebuktam volna, pedig csak ülünk az autóban észrevétlenül.
Egy másik testőr nyitja a hátsó ajtót. Elias Rowe kiszáll, elegáns kabátja sötéten csillan az esőben. Az arca félig árnyékban, mégis pontosan olyan, mint a fotókon: a mosoly, amely Kennedyét idézi, most komor és rezzenéstelen.
Lassan felemelem a kamerát. Az ujjaim remegnek a gombon, és közben végig az jár a fejemben, hogy most vagy soha. Egyetlen pillanat, egyetlen arc, és az egész életünk más irányba fordulhat.
– Mire vársz még? – Conor hangja szinte el sem ér hozzám, olyan halkan mondja, mégis elég, hogy szétfeszítse bennem az ideget.
Lenyomom az exponálót. A fényképezőgép kattintása kettészeli a csendet. Egyetlen másodperc állt rendelkezésemre, hogy fotózzak, mert Rowe abban a pillanatban az arcához nyúl, amivel sikeresen el is takarja magát. Talán érzi, hogy itt vagyunk? Valamiért annyira remeg a kezem, hogy én magam sem vagyok biztos benne, hogy sikerült-e. Ha elszúrtam, ha életünk képét elszalasztottam, azt sosem bocsátom meg magamnak.
Rowe egyik kezét röviden a zakója belső zsebére csúsztatja, majd int a testőreinek, mintha valami parancsot adott volna.
Úgy érzem, mintha minden mozdulat lassított felvételben történne: az esernyők kinyílnak, az esőcseppek szüntelenül hullanak, az emberek a járdán reflexszerűen hátrébb húzódnak.
A férfi miután a bejárathoz ér megáll, és mintha pontosan tudná, hogy figyelik, lassan végignéz az utcán. A tekintete kemény, átható. Egy másodpercig esküdni mernék, hogy rám néz. A levegő kiszorul a tüdőmből, a mellkasom szorít, mintha lelepleződtem volna.
– Mi a fenét műveltél? – kérdez Conor, a hangja egyszerre kíváncsi és hitetlenkedő. – Egy pillanatig azt hittem, elájulsz.
Kinyitom a számat, de a válasz elakad a torkomban. Mert mit mondhatnék? Hogy azt éreztem, Elias keresztülnézett rajtam? Hogy a tekintete olyan volt, mintha pontosan tudta volna, mit csinálunk? Elfordulok, és inkább a gépemet bámulom, de még nem merem megnézni a képet.
Beindítja az autót, a motor felmordul, a szélvédőn pedig az eső újra erősebben kezdi verni a ritmust. Gyorsan besorol a forgalomba, és amikor a visszapillantóban eltűnik a Chesford Hotel, mintha az egész jelenet csak egy rossz álom lett volna.
– Ez rohadt nagy sztori lesz, Mira – mondja, a hangja tele lelkesedéssel. – Komolyan mondom, ha ezt lehozzuk, Alan még talán gratulálni is fog. És ha ő gratulál, az olyan, mintha a pápa személyesen szentelne fel.
Próbálok rámosolyogni, de csak egy erőtlen grimaszra futja. A mellkasom még mindig szorít. Ő viszont már magyaráz, hadonászik a kezével, miközben vezet.
– Gondold el: címlap, exkluzív fotó, sztori az orosz kapcsolatokról. A fél szerkesztőség be fog zöldülni tőlünk.
– Basszus, még sosem paráztam ennyire. – vallom be elhűlve. – Esküszöm, tisztára úgy éreztem, hogy előkap egy stukkert és szétlövi az agyam az a fickó.
Felnevet, mintha élete legnagyobb viccét hallotta volna. Én viszont tényleg nem viccnek szántam. Az egész helyzet kaotikus volt.
– Szóval hogyan írjuk meg? – kíváncsiskodik, miközben a pirosnál várunk. – Azt mégsem írhatjuk le, hogy „egy csomaghordó mesélte el nekünk”, mert akkor Alan a saját kezével dob ki minket az ablakon.
– Nem csomaghordó. – Javítom ki fáradtan. – Forrás. Máris komolyabban hangzik.
– „Forrásaink szerint…” – ismétli meg, mintha ízlelgetné a szavakat. – Hallod, ez baromi jól cseng. Mintha lenne mögötte egy komplett hálózat, nem csak egy szegény balek a folyosóról.
– Pont ez a lényeg. – Elmosolyodom. – Nem hazudunk, csak kiszínezzük a képet. A hotelben dolgozott, tehát belsős. A belsős pedig forrás. Az olvasó úgyis azt akarja hinni, hogy nagyobb sztorihoz jutott, mint amekkora valójában.
Conor a visszapillantóban magát figyeli.
– Látod, ezért vagy te a szövegzseni, Mira. Én csak kattintgatok, te meg ebből Orwell-díjat csinálsz.
Még mindig vigyorogva ismételgeti: „forrásaink szerint”, mintha már látná a címlapon. Én pedig hallgatom, és közben kissé lelkiismeretfurdalásom van. Forrás. Mintha tényleg valaki, aki tudja, mi zajlik a háttérben, nekünk adta volna át a kulcsot.
De a valóság csak egy ideges srác a folyosóról, akinek talán túl sokat járt a szája. Ez lenne a „belsős” informátor? Ez lenne az a stabil alap, amire sztorit lehet építeni?
A kamerám az ölemben pihen, és közben arra gondolok: ha tévedett, ha csak kitalált valamit, vagy ha szándékosan vezetett félre minket, akkor az egész karrierem egyetlen pillanat alatt omlik össze. Egy fotó, egy hazug mondat, és vége mindennek.
Conor lelkesedése viszont fertőző. Ő már látja a cikket, látja Alan elégedett fejét, és talán még a bónuszt is. Én meg csak próbálok nem belegondolni abba, hogy a mi „forrásunk” talán épp miattunk fogja elveszíteni az állását. Szegény pasasnak fogalma sincs, mekkora botrányba keverte magát.
Az irodába belépve rögtön elszabadul a szokásos káosz. Az emelet zsong tőlünk: Conor és én megint egymás torkának estünk, mert két úton akarunk eljutni ugyanoda. A többiek már röhögve legyintenek, ismerik a műsort. Csak az új lány nem, Esther – most először látom rajta, hogy zavarban van.
Conor a monitor fölé hajol, és ingerülten mutat az egyik sorra.
– Ez nem így volt. Három testőr szállt ki az autóból, nem négy. Így kell írni.
– Rosszul láttad – vágok vissza azonnal. – Négy volt. Ha azt írjuk, hogy három, az pontatlan.
– Pontatlan az, amit te írsz! – csattan fel, és közben rám villantja az „úgyis nekem van igazam” nézését.
A többiek csak fél füllel hallgatják, megszokták a vitáinkat. Esther viszont feszülten pislog, ahogy a következő mondatot odaszúrja.
– Hé, új csaj – fordul felé Conor. – Szerinted három volt, vagy négy?
A lány szeme elkerekedik.
– Én… honnan tudnám? – hebegi, és zavarában az ujjai a billentyűzetet simogatják.
– De figyeltél, nem? – kérdezem tőle, próbálva enyhébb hangot megütni. – Te is láttad a vágóképet.
A lány nyel egyet, aztán óvatosan megszólal:
– Az izgalom hatására az emlékek torzulhatnak.
Conor hangosan felröhög.
– Az egyetlen dolog, ami torzult, az Mira maradék agysejtje. Hárman voltak!
Én csak halványan elmosolyodom, de belül tudom: nem mert állást foglalni. Túl új még, és halálra rémült annak a gondolatától, hogy bárkinek is az oldalára álljon.
A nap nagy részét a cikken töltöm, míg Conor csak a telefonját nyomkodja, Isten tudja, miért. Mostanában egyre többször csinálja, és kezd idegesíteni.
Egyszer csak a székét hátratolja, és olyan lendülettel áll fel, mintha legalábbis valami forradalmi tett várna rá. Az órájára pillant, majd feltűri az inge ujját.
– Na, én léptem – közli lazán. Pocsék abban, hogy letagadja előttem az izgatottságát.
– Hát ez remek – szólalok meg szárazon. – Remélem, gyakoroltál eleget a tükör előtt.
Bizonytalanul toporog mellettem, és én pontosan tudom, mi jön: a lelkiismeret-furdalás.
– Nem gond, hogy ma nem tudlak hazavinni?
Felnevetek, de aztán lehervad rólam a szórakozottság.
– Komolyan ez a legnagyobb problémád? Conor, menj! Ez nagy lehetőség. Én meg hazamegyek metróval. Érezd jól magad.
– Ha bejön, majd bemutatom – villant rám egy vigyort, aztán Estherre néz, aki épp a billentyűzet fölé görnyed, mint aki láthatatlan akar lenni. – De figyelj csak, új csaj… te még nem ismered a várost, ugye?
A lány megdermed, a szeme sarkából felpillant.
– Nem igazán – suttogja.
Conor pillantása diadalmas, és már tudom, hogy valami baromság fog kicsúszni a száján.
– Akkor miért nem isztok meg együtt egy sört?
Majdnem felnevetek, de inkább szarkasztikusan odaszúrok:
– Nem vagyok bébiszitter. Nem fogom kézen fogni csak azért, mert te bűntudat nélkül akarsz elmenni a randira.
– Ugyan már – tárja szét a karját. – Nem bébiszitter, hanem társaság. Esthernek kell valaki, aki megmutatja, merre érdemes menni. Neked meg kell valami, hogy ne kattanj be otthon. Win-win.
A kislány fészkelődik, az ujjai idegesen a billentyűzeten dobolnak.
– Én igazán nem akarok senkinek a terhére lenni…
– Nem is lennél – vág közbe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Mira tudja, melyik pubban a legjobb a cider és hol a legszarabb a zene. Nála jobb idegenvezetőt nem találsz.
Elakad a szavam. Az én terveim közel sem erről szóltak – Netflix és Nico, pont ennyit akartam. Mi a francért kellene nekem egy idegen kislánnyal szórakoznom?
– Akkor ezt megbeszéltük – vágja rá, mielőtt bármit mondhatnék. Felkapja a kabátját, átdobja a vállán, és már el is tűnik.
– Tegyük át ezt a találkozót holnapra, kislány – sóhajtok, miközben állammal a gép felé intek. – Azt hiszem, ma még túlórázni fogok.