Az ember hajlamos gyors következtetéseket levonni. Egyetlen szó, hajszín, egy akcentus vagy egy ruhadarab, és máris skatulyába helyezzük a másikat. Ez az előítélet – egyfajta mentális gyorsbillentyű, amely komoly károkat okozhat.
De ugyan miért is alakul ki bennünk az előítélet?
- Ősi beidegződés: Az agyunk szereti egyszerűsíteni a világot. A „barát vagy ellenség” gyors eldöntése régen életet menthetett, ma viszont gyakran tévútra visz.
- Közösségi hatás: Amit otthon, az iskolában vagy a médiában hallunk, beépül. Ha gyerekként azt tanuljuk, hogy „a X emberek ilyenek”, felnőttként is könnyebben hisszük el.
- Személyes félelem: Sokszor az ismeretlennel szembeni bizonytalanságot vetítjük ki másokra.
Nem is gondolnánk, de az előítélet már egészen kisgyermekkorban megjelenik. Ha otthon azt látjuk, hogy a környezetünk ítélkezik, jó eséllyel mi is ezt visszük tovább. Pedig az igazság az, hogy ha több időt töltenénk azok társaságában, akikről előre véleményt formálunk, sokkal könnyebben elfogadnánk őket.
Miben nyilvánul ez meg a hétköznapokban?
A fiatal álláskeresőt komolytalannak tartják, mert „még nincs elég tapasztalata”
A roma fiút a biztonsági őr árgus szemmel követi a boltban, pedig csak vásárolna.
A női mérnököt megkérdezik: „Biztosan ért ehhez?”
Az idős férfit meg sem hallgatják, mert „már amúgy is öreg”.
Mi az ára?
Megannyi hátrányos megkülönböztetés éri az embereket az előítéletek miatt. Elvesznek lehetőségek, barátságok, együttműködések, amelyek sosem születnek meg – csak azért, mert valakit a külseje, a kora vagy a származása alapján bélyegeztünk meg.
Mit gondolsz?
Biztosan olyan, amilyennek elsőre gondoljuk? Vagy csak a saját félelmeinket és beidegződéseinket látjuk a másikban?
Szerző: Hope Lovell
