A Haunting Adeline (magyarul Kísérteni Adeline-t) az a fajta könyv, amit vagy két oldal után eldobsz, vagy két nap alatt ledarálsz. Nincs köztes állapot. Én az utóbbi kategóriába estem, bár többször nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek azon, amit olvasok. Spoiler: mindkettőt csináltam.
Ez a kritika azoknak szól, akik már olvasták a könyvet. Ha még nem, legyen elég annyi, hogy:
érdemes belevágni, de csak akkor, ha bírod a sötét, beteg, morálisan megkérdőjelezhető történeteket. Mármint tényleg. Ha a traumára érzékeny vagy, ez a regény nem neked való.
A nyitó fejezetnél majdnem eldobtam a könyvet.
Az előszóban Adeline meglátja, hogy valaki figyeli az ablakból. Egy normális ember pánikol és hívja a rendőrséget. Ő? Izgatja az egész.
Ez nagyjából meg is ágyaz a könyv hangulatának. Semmi sem úgy történik, ahogy egy egészséges psziché működne. A főhősnőnk egyszerre fél, sír, felizgul és élvezi a rettegést. Ez pedig így is marad 600+ oldalon át.
Z – a zaklató, a hős és a fegyverrel szeretkező Arnold Schwarzenegger rokon
Z (vagy Zade, de amúgy az első 300 oldalig simán csak “az árnyék”) egy hackerből lett félisten-zsoldos, aki nőket, gyerekeket ment a politikusoktól. Igen, jól olvasod. Z egyszerre: zaklató, hős, megfelelő trauma-alap, életmentő, és az a férfi, aki képes volt egy pisztolycsővel megerőszakolni Adeline-t, miközben a lány egyszerre sírt és… élvezte.
Igen. Erre nekem is idő kellett, mire feldolgoztam.
Az erotika, ami inkább fekete komédia
Őszinte leszek: a szexuális jelenetek nem borzasztottak meg. Inkább néha percekig nevettem, mert annyira túltolták őket, hogy komolyan venni képtelenség. Ha valakit megerőszakolnak, nem repül a mennyországba.Én legalábbis tuti nem.
De itt? Igen, itt simán.
A „fallosz”, a „fütykös”, az „érzékeny kéjbarlang” és a legendás „elázott a bukszája” kifejezések már önmagukban megérnek egy külön díjat.
A tripen szót pedig azóta se tudom hova rakni. Ha valaki megfejtette, kérem, küldje el postagalambbal.
Sibby – a karakter, akire senkinek nem volt szüksége
Sibby, a kis démonhangokkal küszködő, random embereket leszurkáló mellékszereplő olyan volt, mintha egy másik könyvből tévedt volna át. Se nem adott hozzá a történethez, se nem vitt el belőle semmit. Totál felesleges figura, még akkor is, ha sokak kedvence volt. Az ő karaktere akkor ütött volna, ha a körülötte lévő emberek nem lettek volna ugyanolyan betegek, mint ő. Töltelék oldalgyilkos.
A nagy családi rejtély: ki ölte meg Adeline dédnagyanyját?
A történet egyik szála Adeline dédnagyanyjának meggyilkolásáról szól, ahol mindenki zaklat mindenkit, mindenki mindenkivel szexel, és minden férfi gyanús. A nyomozás logikátlan, a kronológia még inkább, de volt egy csavar, ami tényleg jól működött: A holttest eltüntetésében Adeline nagyanyja is benne volt.
Ez kifejezetten tetszett, nem számítottam rá.
Ami viszont végig idegesített: Adeline anyja semmi rosszat nem tett, mégis utálták
A köztük lévő feszültség olyan mesterkélt volt, mint egy rosszul megírt szappanopera. Az anya kedves, aggódik, segítene. Adeline reakciója?
„Passzív agresszív.”
Egy kicsit olyan érzésem volt, hogy Serena bármit is tett volna, az a lányának soha nem lett volna elég. Mert valljuk be: egy rossz apa, pipa. De egy rossz anya is? Megértettem volna, ha valóban az lenne. Éppen csak ő volt az egyetlen mind közül, aki megfelelően reagálta le az eseményeket.
És akkor a legnagyobb vallomásom: tetszett. Igen.
Minden logikátlansága, túlírt jelenete, beteg dinamika, felesleges karakter és szakmailag ingatag szerkezete ellenére tetszett, szórakoztatott. Nevettem rajta, idegeskedtem, forgattam a szemem, de még így sem tettem le.
A Haunting Adeline egy furcsa élmény. Piszkosul sötét, tele logikai bukfencekkel, de pont annyira őrült, hogy ne tudd letenni. Dark romance rajongóknak must-have, a többieknek: vagy odalesztek érte, vagy felgyújtanátok egy rituális szertartáson.
Szerző: Hope Lovell
