Azon a napon Tracy zokogva rontott be a szociális helyiségbe, ahol én épp a kávémat kavargattam. Rajtunk kívül ott volt még Brad és Stefan is. Szintén recepciósként dolgoztak a hotelben, immár láthatóan csak ketten maradtak a fronton. Ez másnap történt, miután itt jártál, Mira.
Lehoztad a kurva cikket, és láss csodát, az emberek vették, mint a cukrot. Csakhogy itt bűnbakot kerestek, nekem pedig nem fűlött a fogam hozzá, hogy felvállaljam. Így hát kora reggel bementem a főnökömhöz, elé toltam a cikkedet, és elmondtam neki, hogy Tracy-nek eljárt a pofája.
Okos lány, majd szerez másik munkát. Inkább őt rúgják ki, mint engem – így voltam vele. Mr. Benson, a szálloda igazgatója persze diplomatikusan fogadta a hírt, nem is vártam mást tőle.
– Meg sem hallgatott – zokogta a lány, miközben próbált levegőhöz jutni.
A sminkje szétkenődött, fekete csíkok húzódtak az arcán, mintha valaki direkt összemázolta volna. Undorító és izgató látvány egyszerre. A könnyei csorogtak, a szeme vörös volt, és ahogy néztem, egy pillanatra elképzeltem, mennyire szánalmasan szép így, megalázva.
Újabb könnyáradat tört ki belőle, mire Stefan, a jóképű brit fasz rögtön a vállára húzta, hogy ott sírja ki magát. Olcsó János, azt hiszi, majd ettől jobb lesz neki? Brad közben teljesen kikelve magából túrt bele a vállig érő, tejfölszőke, jól fésült hajába.
– Akkor ki beszélhetett annak az újságíró picsának a dologról? – kérdezte idegesen.
Tracy rám nézett, kisírt szemével egyenesen engem bámult. A többiek is követték a tekintetét, és egy pillanatra mindannyian engem néztek. Zavaró volt, persze, de nem ijesztett meg. Inkább tetszett, hogy még ebben a helyzetben is az én nevem jár a fejükben.
– Te voltál, Marcus, igaz? Te dumáltál annak a nőnek – förmedt rám Brad szemrehányóan, miközben kezét szorosan ökölbe szorította, és tett felém egy lépést.
Higgadt és kimért maradtam, miközben belekortyoltam a kávémba. Mindannyian engem hibáztattak, semmi kétség nem fért hozzá.
– Komolyan engem gyanúsítotok? Azért, mert próbáltam segíteni, és én kísértem fel a mosdóhoz? Aztán most rám kenitek? Hát kösz.
– Igaza van – legyintett Stefan, miután a szőke bombázó elhúzódott tőle, hogy kifújja az orrát. – Ez a fatökű még arra se képes, hogy értelmes mondatot váltson egy nővel. Nemhogy leadja az infót Rowe-ról.
– Lefogadom, még nővel sem volt – tette hozzá jót nevetve Brad, miközben odasétált hozzám, és provokatívan az arcomba bámult.
Álltam a tekintetét, de a bögrémet egy másodpercre sem mozdítottam el a számtól. Figyeltem őt, és legszívesebben a képébe nevettem volna. Szánalmas, ahogy fitogtatta az erejét, mintha bármit is elérhetett volna vele. Nekik fogalmuk sem volt arról, hogy te és én mennyire jól megértettük egymást.
– Mondj már valamit, te kis köcsög!
Brad képtelen volt elviselni, hogy semmilyen hatással nem volt rám. Mert ők nem tudták, hogy te az enyém vagy, Mira. Így azt sem tudhatták, hogy az igazság közelében sem jártak.
– Minek? – kérdeztem mosolyogva. – Meddő vita lenne.
– Ha megtudom, hogy miattad rúgták ki Tracy-t, levakarom a képedről ezt a kibaszott, arrogáns mosolyt!
Egy pillanatig még próbált hatással lenni rám. Milyen vicces, amikor az emberek ilyen komoly vehemenciával bámulnak az ember arcába. Eközben pedig semmi valódi veszélyt nem tartogatnak a számunkra. Csak próbálnak erősnek tűnni, de csak is azért, mert ketten könnyű félelmet kelteni valakiben, ráadásul egy nő társaságában.
Fontosabb dolgom volt, minthogy tovább hallgassam Tracy bőgését. Hagytam, hadd fújja ki magát a többiek vállán, nekem más járt a fejemben. Szívem szerint már rég a metró felé indultam volna, de tudtam, hogy nem szabad kapkodni.
Végül mégis ott találtam magam a peronon, a szerelvény nyikorgó hangjai között, és minden egyes zökkenőnél csak te jártál az eszemben, Mira.
Az Eastwatch épülete előtt álltam meg. Hideg szél fújt, az emberek jöttek-mentek, de egyikük sem volt fontos. Én csak téged vártalak. Fogalmam sem volt, meddig dolgozol, mikor lépsz ki azon az ajtón, de nem számított.
Én tudtam, hogy neked szükséged van rám. Hiába mondanád, hogy nem így van, a szemedben ott volt a magány, amikor először megláttalak a galériában, ahogy azt a festményt nézted. És én pontosan tudtam, mit jelent az a pillantás. Láttam benne a fájdalmad, a kimerültséged, amit mások sosem érthetnek meg.
Te talán azt hiszed, hogy Conor a barátod, de ő nem ismeri igazán a gondolataidat. Nem ismeri a vágyaidat. Én viszont látom rajtad, Mira. Érzem, hogy belül ugyanúgy szomjazol, mint én.
Amíg az ajtót bámultam, elképzeltem, ahogy kilépsz. A hajad kócosan hullik a válladra, az arcod fáradt, de még így is gyönyörű. Elképzeltem, ahogy odamegyek, és csak annyit mondok: „Ne félj, velem biztonságban vagy.” Tudtam, hogy nem mondhatom ki, még nem, mert megijesztenélek. De egyszer majd elhiszed, hogy így van. És ha órákon át kell állnom ott, az sem számít. Mert te vagy az egyetlen, aki miatt érdemes várni.
De nem kellett órákat várnom. Pár perc múlva kiléptél az ajtón, és egyedül voltál. A szívem vad ritmusban kezdett verni, mintha a sors tudatosan akarta volna megajándékozni ezzel a pillanattal.
A kabátodat szorosabbra húztad, a vállad kissé előreesett, a lépteid gyorsak és sietősek voltak. De én tudtam, nem menekülsz – egyszerűen így élsz, mindig rohansz valahová.
Az Eastwatchtól tíz perc séta a metró, én pedig mindig ott voltam mögötted pár méterrel, mégis láthatatlanul. Az utcát ellepték a munkából hazatérő emberek, a forgalom moraja mindent elnyelt.
Miután felszálltál a metróra, lehuppantál az egyik koszos székre. Bedugtad az ócska fülhallgatót a füledbe, a fejed lehajtottad, és csak a térdeidet bámultad, mintha az egész világot kizártad volna. Egy pillanatra azt képzeltem, talán észreveszel, odanézel, odajössz hozzám. De nem tetted.
Néhány megálló után felálltál és leszálltál. Követtelek. A könyökünk összeért, de nem reagáltál. Nem is lepett meg: megszoktad már, hogy minden délután a legnagyobb káoszban sietsz haza.
Pontosan hat és fél perc séta választotta el az állomást a lakásodtól. Útközben még megálltál az újságosnál, felkaptad a napilap utolsó példányát, és gondolkodás nélkül a zsúfolt táskádba süllyesztetted. Továbbindultál, én pedig olyan közel maradtam, hogy hallottam a táskád cipzárjának nyikorgását.
Az ajtónál kivártam a megfelelő pillanatot. Az utolsó másodpercben kaptam el, és slisszoltam be mögötted, mielőtt bezáródott volna. Te már az emeletek egyikén jártál, nekem pedig fogalmam sem volt, melyiken. Csak hallgattam. Aztán egy ajtó határozottan becsukódott.
Felmerészkedtem.
Minden szinten megálltam, végignéztem a névtáblákat, és csak a harmadikon találtam meg, amit kerestem. A neved ott állt tisztán, feketével a rézcsíkon. Hosszú percekig bámultam az ajtót, mint valami ereklyét.
Ne aggódj, Mira. Én sosem törnék rád. Vannak más megoldásaim.
Valami halvány megérzésem volt, hogy nem szabad hazamennem. Mintha valami azt súgta volna, hogy most lesz lehetőségem jobban megismerni téged. Lementem a lakóház elé, és bár az eső szüntelenül hullott, az út túloldalán vártam, mozdulatlanul. Tudtam, hogy készülsz valamire.
Körülbelül egy óra múlva megjelentél. A látvány szinte arcon vágott. Annyira kibaszott gyönyörű voltál, hogy legszívesebben tényleg elindultam volna feléd. A szívem vadul vert, éreztem, ahogy bennem mindent feszít a vágy, hogy hozzád érjek.
Képzeletben már ott voltam melletted. Elképzeltem, ahogy megragadlak, a falhoz szorítalak, és letépem rólad azt a vékony ruhát, amely alatt bizonyára remegtél volna. De nem tettem semmit. Tudtam, hogy még nem jött el az ideje.
Egy taxi állt meg előtted, az ajtó kinyílt, és te beszálltál. A sors közénk állt, megint.
Felmentem az emeletre, a folyosó csendje szinte fülsüketítő volt. Most már tudtam, melyik ajtó a tiéd. Harmadik emelet, régi réztábla, a neved még most is csillogott rajta.
Közelebb léptem, és a zsebemből előhúztam azt a rozsdás kis drótdarabot, amit még a pincéből szedtem fel korábban. Nem voltam betörő, soha nem próbáltam ilyesmit – de tudtam, hogy ezek a régi zárak nem szoktak ellenállni. Lehajoltam, és próbáltam a megfelelő szögben beilleszteni.
Az első próbálkozásom nem járt sikerrel. Csak egy reccsenés a régi szerkezetből, ami úgy visszhangzott a folyosón, hogy szinte biztos voltam benne, más is meghallotta. A szívem vadul kalapált, a hátamon végigcsurgott az izzadtság.
Épp akkor, amikor az első siker közelében jártam, a folyosó végén megjelent egy alak. Egy öregasszony, hajcsavaróval a fején, köntösben, kezében nejlonszatyorral. Megállt, rám meredt. Egy pillanatra a levegő is megfagyott közöttünk.– Maga meg mit csinál ott? – sziszegte, de a hangja inkább félelemmel volt teli, mint határozottsággal.
Éreztem, ahogy az adrenalin elönti az ereimet. A szívem majdnem kiszakadt a mellkasomból. Nem volt kész tervem, de hirtelen több lehetőség is végigfutott az agyamon. Például odaléphetnék, és leüthetném. Egyszerűen csak egy ütés kellene, biztosan padlót fogna, és talán semmire sem emlékezne.
Ehelyett csak lassan kiegyenesedtem, a drótot zsebre vágtam, és a legártatlanabb mosolyomat húztam az arcomra.
– Elhagytam a kulcsomat – feleltem nyugodtan, szinte barátságosan. – Tudja, milyen ezekkel a régi zárakkal…
A nő még mindig nézett, gyanakvóan, de nem szólt semmit. Még annak ellenére sem, hogy az a te lakásod. Elfordult, és a saját ajtaja felé indult. Amikor becsukta maga mögött, újra csend lett. Én pedig csak álltam, az ujjaim remegtek, de belül egyetlen gondolat tombolt: senki sem állíthat meg, Mira.
A zár végül engedett. Egyetlen kattanás. Halkan lenyomtam a kilincset, és beléptem. Az ajtó becsukódott mögöttem, a folyosó fénye eltűnt, és ott maradtam a félhomályban.
A nappali szűk volt, telezsúfolódva apróságokkal. A dohányzóasztalon kávéfoltos papírok, félig nyitott laptop, és mellette fényképek szétszórva. Emberek arca, elmosódott utcák, esőben csillogó járdák. A képeid. Felvettem az egyiket, és hosszú percekig bámultam.
A sarokban félig nyitva állt egy táska. A fényképezőgéped hevert benne, a nyakpántja lelógott a földre. Letérdeltem, és a tenyerembe fogtam, óvatosan.
Aztán megjelent egy hófehér szőrű dög, aki akkor először nézett velem farkasszemet. Ott állt az ajtóban, a farka idegesen csapkodott, a szeme szűk résbe húzódott.
– Szia, kis szörnyeteg – suttogtam neki. A hangom remegett a visszafojtott röhögéstől. – Vigyáznod kell rám, amíg a gazdád nem tudja, hogy itt vagyok.
Lassan közelebb jött, de a hátán felborzolódott a szőr. Amikor megpróbáltam kinyújtani a kezem, hogy megsimogassam, fújtatva hátrált.
– Jó jel – mondtam halkan.
Néhány dolgot megtudtam akkor rólad, Mira. Szereted az állatokat – mégis ki képes egy macskát tartani a házában? Van egy jellegzetes szaga, mindenre felugrál, hullik a szőre. Persze minden macskatartó azt mondja, az övé nem olyan. Nem, ugyan… a tiéd friss diplomás, ugye? Ha összejövünk, biztos elintézem ezt a kis vakarcsot.
A tested gyenge – találtam egy üres gyógyszeresdobozt a fürdőszobádban. Fenobarbitál; milyen rég nem hallottam erről a gyógyszerről. Tudtommal manapság már nem szeretnek felírni ilyesmit, elég könnyű függővé válni tőle. Nem találtam másikat, amiben még lett volna. Veszélyes egy epilepsziásra nézve, ha nincs kéznél segítség.
A csapteleped letört, a konyhádban minden jel arra utalt, hogy fagyasztott kajákon élsz.
Nem kellett okosnak lennem ahhoz, hogy összerakjam magamban a képet. Alig van pénzed, hiányt szenvedsz alapvető dolgokban is. Ezt nem hagyhattam annyiban, biztos voltam benne, hogy segítségre van szükséged. Én pedig itt leszek, hogy segítsek neked. Majd én főzök rád, Mira. És ha kell, megmondom, mit eszel, mikor alszol, hogyan élsz. Mert már akkor láttam, hogy nélkülem széthullanál.
A szekrény fiókjában találtam rá. Nem a tetején hevert hanyagul, nem dobtad le, mint egy haszontalan rongyot, hanem elrejtetted. A diófából készült fiók nyikorgása elárult, de nem érdekelt. Tudtam, hogy lesz bent valami. És ott volt. A fehérneműd.
Kiemeltem, a tenyerembe szorítottam, aztán lassan a kezem köré tekertem. Éreztem az anyagot a bőrömön, a vágy szétfeszített belülről. Így hát leültem az ágyadra, miközben a hófehér anyag illatát mélyen magamba szívtam.
Lassan lehúztam a sliccemet. A nadrág recsegve engedett, és a kezembe csúszott az, ami már percek óta feszült a szövet alatt. Szorosan tartottam, a tenyerem köré tekert bugyiddal, és lassú mozdulatokkal dolgozni kezdtem rajta. A szövet súrlódása valóságos őrületbe kergetett.
Oldalra pillantottam. A komódon egy fénykép állt keretben: te és Conor, egymás mellett. A vigyorától felforrt bennem a gyűlölet, mert úgy tett, mintha melletted lenne helye. Mintha bármi köze lehetne hozzád.
Felnyúltam, és egyetlen mozdulattal letakartam az arcát egy szanaszét heverő számlával. Így már tökéletes volt. Csak te maradtál. A mosolyod, a tekinteted, ahogy kellett.
A kezem egyre gyorsabban járt, a fehérnemű anyaga feszült a tenyerem alatt. Zihálva hajoltam előre, a nyögésemet elnyelte a félhomály, és amikor végül átcsapott rajtam a forróság, mindent a lepedődbe engedtem. Oda, ahol a tested éjszakánként megpihen.
Mosolyogva dőltem hátra. A fotón már nem volt ott Conor, csak te. Ahogy lennie kell. És tudtam, Mira, hogy egyszer majd nem kell többé elképzelnem. Akkor majd valóban ott leszel velem, én pedig benned. Nem fogom hagyni, hogy bárki is elvegyen tőlem.
Próbáltam letakarítani a foltot, amit magam után hagytam, de nem sikerült. Csak jobban szétkentem, és még nagyobb foltban éktelenkedett ott. Tudtam, hogy észre fogod venni, és fogalmad sem lesz róla, hogyan került oda. Ugyanakkor örömmel töltött el ez a tudat. Itt leszek veled anélkül, hogy tudnál róla.