Nico szőre csiklandozza az arcom, és egy pillanatra azt hiszem, még álmodom. Aztán hirtelen belenyávog a fülembe.
Rögtön magamhoz térek.
– Jól van, te kis szőrös diktátor… – morgom fáradtan.
A macska rám telepszik, és addig mocorog, amíg fel nem adom a reményt, hogy még alhatok. Az arcomat a párnába fúrom, de Nico határozottan nyom egy mancsot a fejemre. Ez a végszó, ébredni kell.
Az egész testem ólomnehéz. A tegnap este hosszúra nyúlt. Túl sok bor, túl sok ember és feszengés. Conor hozott haza a kiállítás után, de előtte még húsz percig a sarokban álltam, amíg ő búcsúzkodott mindenkitől.
Én pedig csak mosolyogva figyeltem, hogy a legjobb barátom karrierje felemelkedik. Eközben csak egy csomag voltam a galériamegnyitóján, amit mindenhová magával visz.
Nico nyávog egyet, leugrik az ágyról, aztán visszanéz rám a földről, mint aki most azonnal ételt követel, különben feljelent.
Sóhajtok, kikecmergek a takaró alól, de egy kicsit megrogyok. A testem még nem képes felfogni, hogy fel kellene ébrednem. Minden sejtem tiltakozik az ellen, hogy elkezdjem ezt a kurva napot, ami épp olyan szar, mint az összes többi.
Felkapom a köntösöm, belebújok, és miközben elindulok a konyha felé, ő már a lábam körül sündörög. A lakásban még félhomály van. Az utcáról tompa fény szűrődik be a redőny résein át. London reggele szokás szerint szürke és kétségek között lebegő. Kicsit olyan, mint én magam.
A konyhában az első mozdulat a kávéfőző felé irányul. Egy mozdulattal megnyomom a gombot, és hallgatom, ahogy az őrlő zúgni kezd. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, hogy elkezdődik a nap. Az első és legfontosabb pillanat, amikor nyugodtan leülhetek a teraszon, miközben majd a kávémat kortyolgatom a hajnali órákban.
Eközben Nico felugrik a pultra – nem szabadna, de úgy teszek, mintha nem látnám.
– Jól van, öregem… ideje reggelizni.
Ő csak nyávog egyet, aztán elfordul, mint akinek sikerült újra uralni a világot. Leteszem elé a konzervet, ő pedig neki is esik. Amikor pedig végre elkészítem a kávémat, kilépek a teraszra, és leülök az egyik székre.
A város kezd éledezni, a harmadik emeleti lakásomból a London Eye tetejét látom. Nem az egészet, sajnos nincs akkora szerencsém, hogy a panoráma nekem kedvezzen. Helyette érezhetem a közelben lévő halfeldolgozó üzem szagát. Ha nem lennék hozzászokva, már rég kidobtam volna a taccsot.
Igyekszem elterelni kusza gondolataimat az átkozott környékről. Inkább lepörgetem a fejemben Conor szavait, miközben épp hazafelé tartottunk a megnyitóról. „Te is lehetnél sikeres, Mira. De tenned kell érte, nem várhatod állandóan a sültgalambot.” – és rohadtul tisztában vagyok vele, hogy igaza van. Még akkor is, ha legszívesebben bevertem volna a képét. Mert tudom, hogy nem elég csak fotókat készíteni. Nekem kell eladnom saját magam, különben minden hiábavaló.
A telefonom csengőhangja belehasít a csendbe. Még alig ittam a kávémból, nem szeretem, amikor megzavarnak. Így hát kelletlenül emelkedek fel a székből, majd lassan a konyhába megyek.
A mobilom a pulton van, Nico pedig – mintha nem is hallaná –, még mindig a reggelivel harcol.
– Na? – szólalok meg köszönés nélkül.
Conor egy halk nevetést próbál visszanyelni a vonal másik végén.
– Van egy kiiis… probléma – kezdi elnyújtva, én pedig már tudom. Csak a szokásos „nem érek oda időben” duma.
– Elaludtál? – Nem is tudom, hogy ez kérdés, vagy kijelentés volt-e a részemről. Csak egy bizonytalan nyögés a válasz, így hozzáteszem: – Akkor húsz percen belül itt vagy?
– Húsz perc múlva – javít ki.
Megszakítom a hívást, és a maradék kávémat lehúzom.
Bemegyek a fürdőszobába, felkapcsolom a lámpát, és amit a tükörben látok, egyáltalán nem tetszik. Azt hiszem, teljesen ki vagyok merülve. Egy kérdés pedig folyamatosan előttem lebeg: mikor váltam ennyire fásulttá? Mikor gyűlöltem meg így az életem?
Félreseprem az arcomból fakó, töredezett, gesztenyebarna hajam. Kezemmel összefogom, és megemelem. Mi a francot kezdjek ezzel a szénaboglyával? Talán jobb lenne, ha hagynám kiengedve. Vagy talán egyszerűen csak a fejem tetejére kellene gumizni, hogy ezzel is megmutassam a világnak, mennyire ki vagyok bukva az élettől. A folytonos kíntól, amiben élek. A rengeteg elutasítástól, amit kapok a karrieremben.
Kiengedem – nem vesződöm vele, nincs értelme. Megmosnám az arcom, de eszembe jut, hogy három hete a csaptelep megadta magát, és úgy tört le, mintha csak egy sültkrumpli lenne.
Conor már kétszer is felajánlotta, hogy megjavítja, de én visszautasítottam. Majd megcsinálom én magam, egy rakás videó van fent róla a YouTube-on. Nem vagyok egy elveszett kislány. Annál inkább vagyok egy makacs nő, aki általában mindig jól megszívja, amikor erősködni próbál.
„Akkor hívj szerelőt!” – javasolta, mintha erre én magam nem is gondoltam volna. Persze, hogy gondoltam rá. De hogyan mondhatnám meg neki, hogy le vagyok égve anélkül, hogy utána ne akarna kisegíteni? És tudom, hogy csak idő kérdése, mikor jön majd rá magától.
A tekintetem üres, a kezem pedig hirtelen megrándul. Ismerős érzés, amihez az évek alatt már hozzászoktam. A tükrös szekrénybe nyúlok a gyógyszeremért, de rá kell jönnöm, hogy egy hete elfogyott, és nincs pénzem beszerezni a következő adagot. Csak remélni tudom, hogy nem kap el egy újabb roham.
Hamarabb elkészülök, mint ahogy Conor elindul otthonról. Tudom, mert közben dobott egy üzenetet: „Bocsi, rohadt nagy dugó van” – ami nála annyit jelent, hogy „még most álltam fel a kibaszott WC-ről, és kapkodnom kell, hogy valaha is odaérjek”. Én addig is lekötöm magam, hogy gyorsabban teljen az idő.
Nico hófehér bundáját gyömöszölöm, amit ő rendkívül élvez. Én pedig legalább nem a saját gondolataimmal foglalkozom, amik lassan felemésztenek.
Egy olyan érzésem támad, hogy megérkezett. Kinézek az ablakon, és épp akkor parkol le a koszos kis Volvojával.
Folyton azt hallgatom, hogy majd lecseréli, ha eljön az ideje. Én pedig pontosan tudom, hogy egyszerűen nincs szíve elengedni, mert azonnal beleroppanna. Ép ésszel képtelen vagyok felfogni, hogyan lehet ennyire ragaszkodni egy kocsihoz. Ez biztos valami férfibetegség.
Már az ajtóban állok, amikor meghallom Nico kétségbeesett nyávogását. Visszafordulok, és még egy utolsó simogatást megengedek magamnak. Elégedettnek tűnik, majd egy laza mozdulattal az ablakpárkányra ugrik. Kibámul az utcára, mintha őt is komoly gondolatok gyötörnék.
Amikor leérek a parkolóba, ő már az autó mellett áll. Szőke haja egy kicsit kócosabb, mint máskor, barna szeménél pedig apró nevetőráncok húzódnak, ahogy próbálja visszafogni magát, nehogy vigyorogjon.
Ma különösen kitett magáért. Nem a megszokott melegítőbe bújt, hanem farmerban és ingben van, aminek látom a gallérját a kabát alatt. Ennek a pasinak randija lesz, az tuti; és nem is avatott még be. De még nem hozom fel a témát, megvárom, hogy akar-e beszélni róla.
– Ne mondj egy szót se – neveti el magát, miközben kinyitja a vezetőoldali ajtót, és behuppan. Beülök mellé, és próbálok nem visszamosolyogni. Mindig is jó voltam benne, hogy elfojtsam az érzelmeim.
– Nem is akartam. – Megvonom a vállam, mintha a helyzet teljesen érdektelen lenne. Talán egy kis sértettséget láthat rajtam, mert előrébb hajol, és engem bámul.
– Mi van? – von felelősségre.
Egy gyors pillantást vetek felé, mielőtt válaszolnék.
– Tudod, hogy a főnök ki nem állhat engem. A héten pedig már harmadjára késünk, mert te képtelen vagy időben felkelni.
– Alan nem gyűlöl téged, egyszerűen csak túl elutasító vagy vele. Ha hagynád, hogy egyszer megdugjon, nem basztatna állandóan.
Anélkül, hogy végiggondolnám mit csinálok, ököllel vállon ütöm.
– Hogy lehetsz ilyen undorító?
– Miért? – Láthatóan nem érti, miért reagálok ilyen vehemenciával.
Conor mindig is hülye volt, most pedig bebizonyította, hogy ez nem változik.
– Nekem nem kell egy olyan öregember! És különben sem fogok csak azért összefeküdni valakivel, hogy utána könnyebb dolgom legyen.
– Ha én nő lennék… – kezdi, és én szinte azonnal közbevágok, mert tudom, mit akar mondani.
– Tudom, te kurvának állnál. Mondod ezt most, amikor férfi vagy. Épp az ilyen degeneráltak miatt vannak lenézve a nők.
Összefonom a karomat a mellkasom előtt, és sértődötten nézek magam elé. Tudom, hogy nem a személyem ellen szólt, ugyanakkor neki is tudnia kell, hogy nem szeretem ezt. Nem szeretem, amikor ennyire félvállról vesznek csak azért, mert nő vagyok.
Egykor az apám is így kezelte az anyámat, aminek meg is lett a következménye. Édesanyám magyar származású volt, a nagyszüleim még a Kádár-korszakban disszidáltak. Akkoriban ez nem hősies tett volt, hanem árulásnak számított. Legalábbis otthon így hívták.
Anyám itt élt egész fiatalkorától, megismerkedett az apámmal, de aztán tizenöt év házasság után a nyakára tekert egy kurva kötelet, és fellógatta magát a padláson. Én találtam meg őt, amikor még én is csak nyolcéves voltam.
Ki a franc fogja visszaadni nekem azokat az éveket? Az éveket, amiket pszichológushoz járva kellett magam mögött hagynom?
A korombelieknek azok voltak életük legszebb időszakai. Tele játékkal, felfedezésekkel. A lányok akkor kapcsolódtak leginkább az édesanyjukhoz, amikor már elkezdett az életük komolyabb fordulatot venni.
Vagy amikor először megjött a menzeszem. Senkivel sem tudtam beszélni róla. Olyan hirtelen ért, hogy azt hittem, épp haldoklom. Addig a pillanatig sosem hallottam róla, hogy mi az.
Anya biztosan elmagyarázta volna, hogy mi vár majd rám. De nekem akkorra már nem volt anyám. Már nem volt, aki bármibe is beavathatott volna. Mert egy rohadt szó nélkül a halált választotta helyettem. Helyettünk. Egy percig sem foglalkozott azzal, hogy nekem és a húgomnak mi a jó.
Nem voltunk elég indok arra, hogy ne tegye meg? Hogy éljen – miattunk? Elhagyott. Mindig, mindenki elhagy. Fölöslegessé válok az emberek számára. Még így harmincnégy évesen is élénken élnek bennem az emlékek.
– Mira, ne haragudj – szólal meg végül.
Kell egy kis idő, mire újra képes vagyok a szemébe nézni. Nem miatta. Az én őrült gondolataim miatt. Végül mégis erőltetek magamra egy apró mosolyt.
– Te ne haragudj. Tudom, hogy nem úgy értetted.
De a gondolataim összecsapnak a fejemben. Folyton leperegnek előttem a képek – ahogy anyám ott lóg, mozdulatlanul, és nem tudom kiverni a fejemből. Erről pedig nem Conor tehet.
Túl érzékeny vagyok, ez nem neki szól. Egyszerűen csak huszonhat év után sem tudtam feldolgozni a történteket. Lehet, hogy az egész életem nem lesz elég hozzá.
A forgalom csendben araszol, ahogy bekanyarodunk egy eldugott mellékutcába, ahová a legtöbb járókelő csak véletlenül tévedne be. Az épület, ahová tartunk; sötétbarna tégla, négyemeletes, ipari stílusú monstrum – régen talán varroda volt, esetleg raktár. Most egy szerkesztőség működik benne. A világ egyik legcsúfondárosabb szerkesztősége: az Eastwatch.
Conor leparkol a megszokott helyünkre, a bejárattól balra, ahol az aszfalton még mindig ott az a folt, amit tavaly hagyott a Volvója, amikor elfolyt belőle az olaj. Azóta sem mosták fel.
Mindig úgy néz ki, mintha valakit ott vertek volna össze: ami ezen a környéken egyébként simán lehetne igaz is. Ez a városrész híres arról, hogy az emberek bármire képesek. Nem épp a nyugalom szigete.
Bent a recepció kihalt. Csak egy pálmalevélre emlékeztető műnövény mered ki a sarokból, mint amit valaki egy életlen késsel megtépázott.
A lift melletti falon megint ott figyel Alan kézzel írt cetlije: „Ha nem tudsz írni, fotózni vagy gondolkodni, menj haza!” Valaki pirossal firkálta alá: „Akkor takarodj!” Már előre látom Alan arcát, amikor észreveszi. Sőt, valószínűleg már látta is, és emiatt kollektív büntetést fog kiszabni. Mint mindig.
– Tuti, ki fog nyírni – jegyzem meg keserűen, miközben beszállunk a liftbe, és az elindul felfelé.
Conor vállat von.
– Vállalom a felelősséget.
– Szuper. Akkor már csak egy sírhelyet kell találnunk neked. Akarod te ásni, vagy segítsek?
Gúnyosan felnevet, de látom rajta, hogy ő is kezd feszültté válni.
Túl hamar felérünk a harmadikra – időnk sincs kitalálni semmi értelmes kifogást a késésre. Ahogy a lift ajtaja kinyílik, villámgyors tempóban közelítjük meg az asztalainkat. Alan talán még nem vett észre minket – még.
Conor asztala közvetlenül mellettem van, jobbra; de valami furcsa. Megállok egy pillanatra.
– Ki kapcsolta be a gépem? Ült itt valaki?
A másik irányba fordulok, ahol az a lány ül, aki csak pár napja dolgozik itt. Visszafogott, csendes, de mindenkihez kedves. Egy kisvárosi naiva, akit az Eastwatch simán be fog darálni.
– Egy férfi volt itt. Azt mondta, rendszerkarbantartást végez.
Még válaszolni sincs időm, amikor a főnök megjelenik előttünk.
Két kezét a csípőjére teszi, és felváltva méreget engem meg Conort. A feje tetején, ahol már nincs egy szál haja sem, csillog az izzadság. A szemében harag villan. Tudom, hogy ez az ítélet napja.
– Hány óra van? – kérdezi tőlünk, miközben a plafont bámulja. – Komolyan kérdem, hány óra van? Mert az én órám szerint nektek harminc perce itt kellene lennetek.
A mellettem ülő férfi megköszörüli a torkát, én pedig reflexből lesütöm a szemem. Minden szem ránk szegeződik, és ez kurva kellemetlen. Az egész bagázs rajtunk fog röhögni, megint.
– Dugó volt a körúton – próbálja menteni a helyzetet.
A főnök lassan ránk néz, szinte már színpadiasan.
– És ezt a dugót hogy hívják? Ágy? Megint elaludtál?
Mire válaszolhatnánk, előkapja a telefonját, és meglengeti előttünk.
– Elias Rowe húsz perccel ezelőtt leszállt Heathrow-n. Tudjátok, ki az az Elias Rowe? Nem? Akkor Googlezzátok ki, de úgy, hogy közben már a metróhoz mentek, vagy mit tudom én, teleportáltok.
Conor felnevet, de aztán látja, hogy Alan arcán egy izom sem rándul.
– Mi nem vagyunk paparazzik. Vagy az Eastwatch most már celebfotózásba is beszáll?
Alan előrehajol, közel az arcához.
– Nem celebfotózás. Ez politikailag jelentős PR. Az amerikai sajtóban már az a hír megy, hogy Elias egy orosz oligarchával jött, és talán pénzt is fogadott el a kampányához. Ha te nem akarod megcsinálni, majd megcsinálja más.
– Jó, jó… – sóhajt, és már nyúl is a kameratáskájáért.
– Na és mire kellene vadászni? A hotelszobájára? – kérdezem óvatosan, egy kis csípős lejtéssel a hangomban.
– Heathrow-ról a Belgravia-ra viszik – közli hidegen, én pedig a szememet forgatom.
– Jó, de mégis hova? – kérdezek vissza, ő pedig ököllel az asztalra üt, majd elkiáltja magát.
– Chesford Hotel, Mira.
– Jól van, na – kiáltok vissza sértődötten, Conor pedig alig bírja visszatartani a röhögést mellettem.
– De ne álljatok neki lebukni az első tíz percben. Legyetek igazi újságírók. Vagy legalábbis játsszátok el. – Azzal faképnél hagy bennünket, és eltűnik a saját irodája felé. Az üvegfalon keresztül látom, ahogy a mobilját az asztalhoz csapja mérgében.
– Ezt még aránylag könnyen meg is úsztuk – jegyzi meg Conor szórakozottan.
– Ez egy seggfej – morgom dühtől forrva.
Mire leérünk, már megint esik az eső. Az autó szélvédőjén végigcsorog néhány esőcsepp, és Conor bénán próbálja gyorsan beindítani a törlőt, de az csak szaggatottan nyöszörög.
– Ha egyszer végre lecseréled ezt a rozsdás hulladékot, talán kevésbé fogsz ennyit mérgelődni – jegyzem meg gúnyosan, miközben becsukom az ajtót magam mögött.
– Ne szidd! Megmentett már párszor. – Elégedett vigyorral rápaskol a műszerfalra. – Még nem hagyott ott soha. Mármint… majdnem soha.
Az utca hangos, az autók egymás seggében araszolnak, és a forgalom olyan, mintha az egész város egyszerre akart volna a Chesford Hotelhez menni. Ő mélyet sóhajt, aztán beáll a sorba, és a rádió halk jazzbe kezd.
– Egyébként – szólalok meg, miközben a nedves ablakon keresztül bámulom a járókelőket –, hogy a francba sikerült neked galériamegnyitót szervezni? Nem is meséltél róla.
Oldalra pillant, a szeme sarkában valami önelégült csillanás ül.
– Ó, hát emlékszel arra az olaszországi nyaralásra? A srácra, akivel akkor együtt lógtunk Cinque Terrén? Tudod, a fura szemüveges, akiről mindenki azt hitte, hogy az ételfotózás a hobbija.
– Aki minden reggel négykor már kint volt a tengerparton?
– Na, az. Matteo. Kiderült, hogy ő egy kurátor asszisztens volt korábban a Tate Modernben, csak akkor már pont munkanélküli volt. Most meg már valami privát galériának dolgozik, és befolyása van mindenfelé. Összefutottunk pár hete egy kávézóban, teljesen véletlenül. Elkezdtünk beszélgetni, mutattam neki pár új fotómat, és felajánlotta, hogy megszervezi nekem a nyitót.
Felpillantok rá.
– És csak úgy segít? Mert jó fej?
– Miért ne? Nem mindenki egy segg. Különben is, tetszett neki a munkám, ennyi.
Egy pillanatig csendben ülünk. Aztán oldalra fordul, felvonja a szemöldökét, és vigyorog.
– Szóval, ha akarod, szólok rólad is. Megmutathatom a képeidet, elintézem, hogy legalább beszéljenek veled. Nem veszítesz semmit.
– Nem – ellenkezem szinte azonnal. – Kösz, de nem. Fogalmam sincs, ki ez a Matteo, és nem szeretném, ha valaki úgy ajánlana be, hogy azt se tudom, mit akar cserébe.
– Mira, nem akar semmit. Ez nem az ördöggel való alku. Egyszerűen csak segítene. Miért olyan nehéz elfogadni?
– Mert nem bízom senkiben – vágom rá kissé feszülten.
Egy ideig egyikünk sem szólal meg. Csak a törlőlapát nyikorgása hallatszik, meg az eső kopogása a tetőn.
Elnyom egy újabb mély sóhajt.
– Néha nem ártana, ha egy kicsit több bizalmad lenne az emberekben.
– Néha meg nem ártana, ha nem kezelnél úgy, mintha meg kéne menteni engem.
Oldalra sandít rám, a szája sarkában az a tipikus vigyor ül, amitől mindig agyvérzést kapok.
– Téged? Megmenteni? Tudom, hogy nem szorulsz rá.
Nem válaszolok, mert nem egészen értek vele egyet. Conor már hosszú évek óta az egyetlen barátom, de még ő sem tudott teljesen kiismerni engem. Még csak nem is sejti, hogy a valóság közelében sem jár.
Hisz legbelül vágyom rá, hogy valaki megmentsen. Ó, nagyon is. De túl makacs vagyok, hogy ezt hangosan bevalljam. Ha tudná milyen gondolatok gyötörnek nap mint nap, biztosan nem így beszélne rólam. Ha tudná, hányszor kívánom a saját halálomat, és hányszor gondolkodtam már el rajta, milyen módon vethetnék véget az életemnek…
Ugyanakkor még mindig itt vagyok. Talán mert még mindig reménykedem benne, hogy az életem jobb lehet. Mert bár úgy érzem senkim sincs, – hogy mindenki, akit valaha szerettem elhagyott – mégis egy kis szeretetre, figyelemre vágyom. Tudom, hogy az életben a szeretet a legfontosabb, amit kapunk. Én viszont nem érzem, hogy bárkitől is megkapnám.
Nincs bennem az az érzés, ami másokban meg van. Nem érzem, hogy bárkinek is igazán fontos lennék. Conor előbb-utóbb talál magának egy barátnőt, akivel megoszthatja az idejét, és egyszerűen csak elfelejt majd engem. Én pedig magamra maradok a fájdalmaimmal.
– Bassza meg, sose érünk oda – szisszen fel mellettem, felverve engem a gondolatokból.
– Talán nem is baj – vonok vállat keserűen. – Megint mi kapjuk a legszarabb munkát, mert te nem tudsz időben elkészülni.
– Ugyan, kérlek… Mindez semmi ahhoz képest, amikor elrángattál a Hyde Parkba, hogy „életed sorozatát” megcsináld a ködben.
Felkapom a fejem.
– Ne kezdd!
Hiába figyelmeztetem, ő már is nosztalgikusan billenti oldalra a fejét, miközben próbálja visszafojtani kitörő nevetését.
– Dehogy nem! – vigyorog. – Emlékszel? Ott álltunk hajnalban, mínusz öt fokban, és te azt mondtad, olyan képeket fogsz csinálni, hogy a National Geographic is térden csúszva könyörög majd értük.
– Hát… köd volt. Atmoszférikus.
– Atmoszférikus? Mira, az összes képen úgy néztem ki, mintha a túlvilágról jöttem volna vissza kísérteni.
Elnevetem magam, pedig próbálok komoly maradni.
– Túlzásba esel. Kissé ködös volt a tekinteted, semmit több.
Most már én sem bírom ki nevetés nélkül, ahogy eszembe jut az egész abszurd helyzet. Még csak néhány év telt el azóta, pedig sokkal többnek tűnik. Azért különleges számomra az az időszak, mert akkor még volt bennem ambíció. Sokkal könnyebben vettem fel a kesztyűt a nehézségekkel szemben.
Szeretem, amikor Conor felhozza ezeket a sztorikat. Mindig olyan beleéléssel tudja felidézni őket, hogy egy kis időre újra abban az időben érzem magam. Valami akkor más volt. Most minden olyan távolinak tűnik körülöttem. Fogalmam sincs, miért érzem így.
Ahogy pedig ránézek, észreveszem, hogy még mindig ugyanaz a vigyora van, mint amikor először találkoztunk: kissé önelégült, kissé gyerekes, de valahogy mindig megnyugtató. Nem tudom pontosan, hogyan csinálja, de a legnagyobb káosz közepén is képes olyan lenni, mint egy horgony.
Az a srác, akire úgy nézek, mintha mindig is a bátyám lett volna. És talán soha nem is tudom majd eléggé kimondani, mennyire hálás vagyok neki, hogy még mindig itt van mellettem, minden szarságom ellenére.
Hirtelen rátapos a fékre, amikor előttünk bevág egy taxi. A szélvédőn az eső úgy folyik, mintha maga London akarna elnyelni minket.
– Mit gondolsz, mit keres itt ez a Rowe? – morogja, miközben a törlőlapát ritmusára hunyorog kifelé. – Egy kampányarc nem jön csak úgy Londonba egy szürke kedden, ha nincs valami kurva nagy oka.
– Politikai pénzek – vágom rá rögtön az első gondolatomat, ami eszembe jut. – Az oroszoknak mindig van pénzük. Meg mindig van okuk arra, hogy beleszálljanak valakibe. Pláne egy amerikai aranyifjúba, aki a következő elnök lehet.
– Gondolod, hogy itt most valami mocskos alku készül? – kérdezi, és közben rám pillant, mintha próbálná leolvasni a választ az arcomról.
– Nézd, egy harmincas éveiben járó, Kennedy-mosolyú politikus nem ül le egy oligarchával csak úgy, hogy kávézzon. Nem Cinque Terre-ben vagyunk basszus, hanem London belvárosában, ahol minden második sarok mögött egy sajtós vagy egy titkosszolgálat embere áll.
Elvigyorodik, de nem a megszokott, könnyed mosollyal. Inkább olyan „ez tényleg szar ügy lehet” vigyorral.
– Lehet, hogy életünk sztoriját kaptuk meg.
– Vagy életünk legnagyobb pofonját – kontrázok rá keserűen. – Mert ha lebukunk, és kiderül, hogy két lúzer újságíró fotózgatta őket a Belgravia negyedben, akkor egyetlen forrás sem fog szóba állni velünk a következő tíz évben. Az embereknek a sztorira van szükségük, nem a képekre.
Erre ő sem tud mit mondani, mert ez az igazság. Van egy olyan érzésem, hogy ez a meló mindent megváltoztat majd. Hogy milyen irányba? Nem tudom. Egyszerűen csak van egy megérzésem, és nem értem, miért félek tőle ennyire.